1922

ŐSAPÁM

Fakó köntösben, hószín ménlován,

álomban, éjjel, itt járt Ősapám,

ruhája egyszerű, díszt nem visel,

de nagy szemében őserő tüzel.

Dús hosszú fürtje barna, mint a föld,

vasmarka kérges, nagy tusákra tört,

süvegje mellett karvalyszárnya száll,

előtte messze száz vitéz halál.

Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,

- kacagni tán soha nem is tudott -

nyakán feszülnek holló-vérerek,

tömbmelle vulkán tengerek felett.

Leszáll lovárul - tán Hadúr maga ! -

bronzajka mozdul s nem hallik szava,

rám néz, szemembe, kezet fog velem,

bús apa bús fiával, csendesen.

Tags: József Attila, ősapám, versek